Csenge köt

Csenge köt. Fogja a nyolcvanpár centis lányka a négy méternél hosszabb anyagot, húzza, igazgatja. Lehajol, maga után igazítja. Leellenőrzi, hogy megvan-e a vége. Feláll. Kezeiben a kendő, felemeli. Igazít rajta. Átveti a vállán, a dereka köré tekeri. A kendő lecsúszik. Lehajol érte, felveszi. Megint lecsúszik, megint lehajol érte. Nem értem, mi a cél. Segítsek? Megvárom, hogy jellezzen, hogy szüksége van rá.

Megfogja Luca babát, betekeri a kendőbe, felemeli, lerakja. Hátára teszi- a válla fölött, a két karját fogva- most a kendőért nyúl, Luca leesik, de semmi felháborodás sem Luca, sem Csenge szájából. 
A kendő tekeredik-csavarodik, húzódik-vonódik, leesik-felemelkedik, átölel-elenged... A kislány pedig vele összefonódva, harmóniában mozog, arcocskája egyre kipirultabb, szeme csillog, sugárzik.
Táncolnak ők ketten, a kicsi lány meg a kendő, verejtékes harmóniában.



Itt nem az a cél, hogy a baba felkerüljön szépen a hátára kendőben. Ezt néhány segítő próbálkozásom elutasítása után megértettem. Itt a cél a kendőzés. És ez minden idegszálát igénybe veszi, teljes koncentráció, teljes szerelem, teljes együttlét.
Hogy mit jelent számára a hordozókendő ("odó"), nem tudhatom. Igen nagy titok ez, csak találgathatok. De valahol mélyen azt hiszem, érzem.