Tavaly már megkérdezte Mira, hogy van-e olyan, hogy valahova nem jut el az adventi angyal és az anyuka ad ajándékot.
Mondtam, hogy ez lehetséges.
Említette, hogy van olyan gyerek a suliban, aki azt állítja, hogy nincs Mikulás.
Abban maradtunk, hogy ez is úgy lehet, mint a vallásokkal: ki miben hisz, vele az történik.
Csodálkozással tapasztaltam korábban, hogy még ha véletlenül kikandikál is valahol egy titkos meglepetés, azt mintha nem akarná észrevenni, így nem is veszi észre.
Az idén aztán, mikor már nem Csenge, hanem Mira a lányom használt neve, a varázslathoz való viszony is változik. Szépen, pihe-puhán.
Ősszel egyszer csak kirakott egy-egy zoknit nekem és magának, közölte, hogy jönni fog az ősz-manó és tesz bele valamit. Az én zoknimba is rakott kis meglepetéseket (Mira segítségével) és az övébe is (az én segítségemmel. Izgultam, hogy ne jöjjön azért majd most már rendszeresen...). Mirának levelet is írt, "Kedves Csenge!" megszólítással.
-Anya, majd máskor ne Csengének, hanem Mirának szólíts légyszi!- kér meg, ahogy olvassa a levelet.
Upsz.
-Dehát ezt a levelet az ősz-manó írta.
-Jó, akkor mondd meg az ősz-manónak.
MIndketten tudjuk, hogy a másik tudja, de nem mondjuk ki, mert így él a varázs. Igenis az ősz-manó volt itt, mi csak segítettünk neki. Ezt mindketten szilárdan hisszük.
És eljött advent és kiraktuk a régi naptárat. És egy újat is, amit Mira nekem készített az idén, és amibe nagyon kitartóan minden nap készít valami meglepetést nekem és titokban belecsempészi. És örül, mikor örülök, mikor kiveszem.
-Anya! Mi az a táskádban?
-Anya, mi is van a kocsi csomagtartójában?
-Anya, a Zorka azt mondta, hogy látta a táskádban a minibabát, amit kértem, ahogy jöttünk ki a Müllerből!
Most már meglátja. És kajánul vigyorog, mikor én viccesen-dühösen mindent tagadok és megtiltom a leskelődést.
Az idén egyébként nem csak az angyal hoz adventi ajándékokat, hanem én is (ezt az angyal ki is fejtette első idei levelében, hogy együtt dolgozunk): Mirát még a hordozóban hoztam-vittem Gödön óriási sétákra, mikor megjelent a Népek Meséi sorozat, amelyet a Betűbolt-ban mindig félre is tettek nekünk. Szépen összegyűjtöttem mindet, hogy majd egyszer, ha itt lesz az ideje, elolvassuk. Milyen jól is tettem! A 18 kötetet az idén kapja meg Mira, egyet-egyet egy nap. Az időzítés tökéletesnek tűnik, nagyon tetszenek neki a mesék (és nekem is).
Az angyal egyébként olyan módszerrel működik nálunk, hogy a naptár zsákocskájába egy levelet rejt el, amibe többek között azt is beleírja, hova dugta az ajándékot. Nem tudtam, mennyire fontosak ezek a levelek egészen addig, míg egy napon az ajándék belefért a zsákba és nem volt hozzá írás sem.
-Anya, ehhez nincs levél! A levél pedig fontos!
-Rendben, szólok az angyalnak.
Azóta minden nap ír levelet.
Nagyon távol állt tőlem a karácsonyi hangulat, mikor az idén beköszöntött november 30-a.
Aztán ahogy az első levél született, ahogy a naptár előkerült, ahogy a díszítések megjelentek, a hangulat is elkezdett beszivárogni. És a halványan körvonalazódó karácsony-érzés napról napra erősebb kontúrokat és kitöltő-színeket kap, minden egyes levéllel, minden egyes ajándék-elrejtéssel.
Tavaly felfedeztünk egy kedves adventi kézműves-műhelyt a Várkert Bazárban. Minden vasárnapot ott töltöttünk koszorú- és szaloncukor-készítéssel, mindenféle kézműveskedéssel, kedves és kedvetlen emberek között.
Idén az első adventi hétvége különösen élménydús volt: szombaton az én munkahelyemre látogatott el a Mikulás (és mi is), arcfestők és lufihajtogatók társaságában, vasárnap pedig jött a Várkert Bazár.
Ami az idén is ugyanolyan klassz, mint tavaly (csak sajnos ezt már többen tudják és többen is vannak). Engem az idén a Bazárban az segített a karácsonyi hangulat-elmélyülés-lassulás felé egy újabb lépésben, amikor elkezdtem egy ajtódíszt készíteni papírból, amihez rengeteg apró levélkét és bogyót kellett egyesével kivágni. Először türelmetlen voltam, az volt bennem, hogy én ezt nem. És hogy ekkora hülyeséget. Meg hogy megyek inkább megnézek valamit a telefonomon. De mit is? Semmit sem kell. Nyírtam hát, és szépp lassan elmerültem az itt-és-most-ban. És jó volt.
Aztán üveget is festettünk, másképp, mint eddig, 5x5 cm-es lapocskákra, nádtollal kontúrozva, ecsettel befestve, a sok lapocska képét aztán kivetítették, gyönyörű volt.
Mira egyszer csak úgy döntött, elmegy megnézni a Mikulás-műsort. Én folytattam az üvegfestést, ráláttam kisleánykámra. Aztán ő valamiért jelentkezett. Aztán- mikor pár perc elteltével odanéztem, már nem volt sehol. Csak nem a színpadon van?
A színpadon volt. És én lemaradtam arról, mikor elénekelte a Kiskarácsony-t, de ez nem is baj, mert elmesélte, és így én is kaptam ízelítőt az élményből, ami pedig neki volt igazán nagy élmény: bátorság volt jelentkezni, kimenni és aztán énekelni! Színpadon!
Elmondta aztán, hogy ez igazi bátorságpróba volt!
Büszkeség!
Készítettünk adventi koszorúkat is, külön-külön. Mira az övét Sáriéknak adja ajándékba szombaton, amikor ellátogatunk hozzájuk. Mert adni jó.
Hát így készülünk mi karácsonyra, a várakozás-jelenlét állapotában, 2017-ben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése