Ma, 2018. január 27-én, egy nappal azelőtt, hogy Csenge Mira 8 éves és 10 hónapos lesz, megsütötte élete első amerikai palacsintáját úgy, hogy semmilyen segítséget nem kapott.
Természetesen magára csukta a konyhaajtót. Ezt a módszert sokszor alkalmazta eddig is, sütött-főzött eddig is, néha még mosogatott is, és jó ideje nagyon fontos, hogy ilyenkor ne zavarjak, ne szóljak bele- és én ezt teljesen megértem és tiszteletben tartom.
Amiben a mai nap extra, hogy korábban átbeszéltük a receptet, a teendőket, az eszközöket, ma nem. Bár korábban azt kérte, hogy legyek szíves olvasható kézírással lemásolni neki a receptet, mielőtt belevágna a sütésbe, most végül azt mondta, nem kell. Receptet sem használt. Én még mindig magam előtt tartom, akkor is, ha variálok, kell a biztonságérzet. Ő pedig simán biztonságban érzi magát, nem kell mankó.
Volt, amikor hívott, mikor kellett a tanácsom ("Anya, ez megégett, de nem annyira, mint a tiéd a múltkor, szerinted még ehető?"), de aztán mindenki folytatta a saját dolgát békében.
A palacsinta pedig kitűnően sikerült. Édeskés, de nem túlságosan, magában is nagyon finom. Vastag, de nem túlságosan, jól átsült, de nem túlságosan. Tökéletes.
-Hogy döntötted el, mennyi tejet és lisztet teszel bele?
-...
-Érzésből?
-Aha, láttam, mikor jó.
Ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése