Csenge mellett számtalanszor eszembe jut az egyszervolt afrikai ember mondata, amit egy türelmetlen európainak mondott: "Nektek óránk van, nekünk meg időnk." Így van ez a gyerekekkel is, nekik van Idejük. Kísérőjükként nincs más dolgunk, mint csatlakozni hozzájuk ebben a Végtelen Létezésben.
Nem mindig könnyű. Mikor mennék már Csengével lefele a lépcsőn, mert indulni kéne, és ő megáll, minden egyes korlátrudat leellenőriz, hogy meg lehet-e forgatni, mint tegnap... elmélázik, hogy vajon miért van ez így. Aztán elkezdi lóbálni a lábát: egyiket, majd a másikat, megint az egyiket...
- Csenge, menjünk!
- Lóbálom a lábam.- magyarrázza, és erre nincs mit mondani, nem találok érveket. Leülök inkább és próbálok kapcsolódni a pillanathoz én is.
Sári mostanában a buddhizmussal ismerkedik és ma este elmesélt nekem egy beszélgetést:
Megkérdezi a tanítvány a mestert:
-Mit kell tennem, hogy elérjem a tökéletességet?
-Mikor éhes vagy, egyél. Mikor álmos vagy, aludjál- szól a mester.
Az elveszett felnőttek pedig minden erejükkel azon vannak, hogy elvegyék ezt tökéletesnek született gyermekeiktől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése