Tüdőgyulladás

Most a mikulásról, adventről, szülinapomról, hóesésről kellene írnom, de nem tudok. És nem nagyon tudok még mindig arról sem, ami mindezeket felülírta, átszínezte.
Nem értem, hogy lett a laza ovis köhögős vírusból kórházba utalós tüdőgyulladás- hogy nem vettem észre, hogy itt most baj van és ha észrevettem volna, megúszhattuk volna-e a kórházat. Mik az okai, a testiek és lelkiek, elkerülhető lett volna-e?
Egy átlázasozott-nemevős-beteg hétvége utáni hétfőn az orvos hurutoldót írt fel Csengének, de már akkor mondta, hogy az idén már nem megyünk oviba. (Micsoda?! Csütörtökre kutya baja se lesz ennek a gyereknek!-gondoltam).
Kedden pedig visszamentünk,mert nagyon nem volt jól, és közölte is, hogy irány a kórház, tüdőgyulladás. Sírtam, pánikoltam, Csenge meg szegénykém olyan beteg volt, hogy még csak nem is tiltakozott.
Mentővel mentünk, utánunk apa kocsival.
Szörnyen kezdődött az élmény, negyedjére tudtak vénát lelni, vért venni, branült betenni, a félkómás leánykám már keservesen, kétségbeesetten sírt- és ez volt az a pillanat, amikor mindenre fittyet hányva cicit adtam a szájába. Amiért aztán kaptunk hideget-meleget.
Utólag viccesen emlegetjük a "banyát", aki "beszólt", többször el kellett játszani a jelenetet, ami nagyon traumatikus lehetett szegénykémnek:
Első este még beraktam őt a rácsos kiságyba, mert infúziót kötöttek be neki és ekkor még nem tudtam, hogy ettől vidáman pöröghetne mellettem is. Megígértem neki, hogy ha ez lemegy, magam mellé veszem.
Nehezen aludt el, de végül sikerült. A banya többször nagy robajjal benézett, erre persze mindketten felébredtünk mindig. Csenge egyszer elhaló hangon felszólalt: "Cici!Cici!". Mire a banya: "Nincsen cici! Elvitte a cica!" (Éreztem és hallottam a hangján, hogy na ő majd most aztán úgy megneveli ezt a gyereket, hogy csak lesünk!). Én persze nem hagytam annyiban: "Csenge nyugi, csak viccel a néni!"- Mire szegénykém   hangos, kissé hiszterikus röhögésbe kezdett. Nyanya: "Na tessék, még ki is nevet!"- és kiment. és aztán persze lett cici meg átbeszélés és ki is mondta Csenge, ez mennyire ijesztő volt neki.
Nem sokkal ezután már mellettem aludt szépen és nagy csodálkozásomra ebbe nem kötöttek bele.
A szopizásba még egyszer (egy doktornő: "Még jön valami a melléből? És milyen színű? Zöld?"). De volt egy aranyos ápolónő, aki szintén csodálkozva kérdezte: "Még van teje? Milyen szerencsés gyerek!

A gyerekosztály házirendjén egyébként az eredeti mondat, miszerint a szoptatás maximum 2 éves korig ajánlott, ki lett javítva max. 1 évre...

Na de ez csak az én mániám, egyébként a kórházhoz képest jól elvoltunk.
Csenge nagyon utálta és sírva tűrte a vénás (branülös) injekciókat (Claforan), nem szerette a reggeli szájon át bevevős antibiotikumot (Sumamed), jól tűrte az inhalálást (Ventolin) és határozottan szerette a gyümilében feloldós port, amit az előzőek mellékhatásai ellen kellet szedni (Pro+kid).

A banya és orvos kolléganője egyébként megalapozták azt, hogy negatívan éljen meg olyanokat is Csenge, amiket pedig simán kacagva vészelt volna át. A Sumamedet pl. a fent említett nővérke úgy adta be, hogy se szó, se beszéd benyomta a gyerek szájába egy fecskendővel- zsupsz, én is csak lestem. És akkor is, mikor a másnap reggeles szépen odaadott a kezembe egy ugyanilyet: "Ezt majd anyuka adja be a kislánynak." Wow. Mindenki jobban járt.

Nem szerette a sok mellkas-hallgatást sem, de azért akkor nevetett, mikor megkopogtatták a hátát, és viccesen kommentáltam: "A doktor néni azt játssza, hogy ő egy harkály." Vagy. "Kopp-kopp, ki van bent?"- Ilyenkor már nevetett és szerencsére a dokik is elmosolyodtak legalább egy picit.

Jó volt, hogy külön szobánk volt, először egy elkülönítős, külön fürdőszobával, de aztán 2. éjszaka onnan át kellett költöznünk (mert jött egy fertőző gyerek) egy másik szobába, ahol néhány rövid epizódtól eltekintve szintén magunk voltunk, de legalább nagyobb volt. De nem volt saját fürdőszobánk, ami elég nyomi volt.

Csenge már akkor látványosan jobban lett, mikor megkapta az első adag Ventolint. És innentől szinte percről percre. Mérföldkő volt, mikor először beszólt az apjának (ennek eddig sosem örültünk, de kiderült az értéke), mikor evett egy picit, mikor határozottan enni kért, mikor játszani kezdett, tornázni, ugrálni az ágyban... És mikor közölte szombat reggel a doktornő, hogy olyan jól van a kislány, hogy ha a véreredménye is megerősíti ezt, akkor hamarabb hazamehetünk. Feltámadt a remény, hogy nem kell bent töltenünk a karácsonyt. "Mikor?"- kérdeztem. "Ma vagy holnap"- válaszolta.
És még aznap hazamehettünk, Nana feleslegesen hozta be a sok váltás ruhát (annyi baj legyen!). És az örömünket az sem rontja el, hogy a jó eredmények mellett még többet nyomhatott a latba az, hogy nem tudtak minket hova elhelyezni elkülönítve, ami nem baj, csak jó lett volna, ha elmondják. Jó lett volna, ha kapunk néhány kedves szót az elfoglalt dolgozóktól, ha kapunk választ azokra a kérdésekre, amiket meg sem tudunk kérdezni, annyira tudatlanok vagyunk a témában...

De vége, itthon vagyunk, vigyázunk magunkra és egymásra, hogy töretlenül haladjunk tovább a gyógyulás útján.
Készülünk a karácsonyra, kicsit másképp.