Törések

Egy májusi délben csörgött a telefonom. Szabolcs hívott:

-Nincs semmi baj... csak Csenge leesett a fáról és fájlalja a karját.

Milyen jó, hogy épp kivettem egy napot, hogy készüljek a másnapi szigorlatomra! Így 10 perc múlva ott is tudtam lenni az iskolában.
Úgy tűnt, kartörés. És mivel volt sajátélményem a János kórház traumatológiájáról és a sokórás várakozásokról, hazamentünk megebédelni, mielőtt a kórházba indultunk.
A gyerekosztály azonban más, mint a felnőtt.
Na nem, nem beszélgetnek ott sem a páciensekkel. Nem is különösebben kedvesek. Viszont nem bunkók, és rendkívül gyorsak.
Röntgen-törés-gipsz... már mehetünk is.
Nekem a bal csuklóm tört el tavaly nyáron, neki most a jobb.
Mondom neki, hogy örülök, hogy a nyomdokaimban akar járni, de azért nem kell mindent egy az egyben lekoppintani.

Izgult azért Csenge rendesen a kórháztól: vitte magával Piroskát, bátorítóként. Minden nagyszerűen ment.

3 hétig volt végül Csengén a gipsz, és mondhatom, lenyűgöző, amilyen könnyedén vette a kihívást. Először bal kézzel írt és rajzolt az iskolában ("tök jól ment"), aztán már a gipszelt jobbal. Játszott, homokozott is simán.

Első két nap még kisbabásan én etettem, felmerült, hogy a menzát is ki kell majd hagyni, csomagolok szendvicset- de aztán simán evett jobb kézzel.

Egy alkalommal Zorkáéknál még trambulinozott is- ennek mondjuk nem örültem, mikor érte mentem.

A gipszet hamar kipingálták a barátok és Csenge.

Járulékos haszonként megelehetősen nagy népszerűséget szerzett a kartörés (első az osztályban) meg a a gipsz a suliban.

Szonja és Sz.Dorka például nem ápolt volt jó kapcsolatot Csengével korábban, most azonban rendkívül kedvesen és gondoskodóan viselkedtek, és azóta is jóban vannak.

A kedvenc barátnők- Zorka és Anna- most is kedvesek voltak, bár úgy két hét elteltével Zorka már elkezdte húzni Csengét azzal, hogy másszon fel a mászókára, de ő kiállt magáért.

Bár az étkezés ment egyedül, azért én zuhanyoztattam és a fogát is én mostam Csengének: nekem az volt érdekes tapasztalat, hogy ez a két apró dolog is milyen sokat számít, mekkora könnyebbség, hogy már ilyen nagy Csenge és önállóan csinál egy csomó dolgot én meg tehetek-vehetek mást közben.



TÖRTént azonban más is időközben.
Szabolcs.

Csenge osztálytantítója úgy döntött, hogy másképp folytatja útját, nem a Pátyi Waldorf Iskolában.A történet szövevényes és nem újkeletű. A gyerekeknek már korábban elmesélte, hogy volt már egy osztálya egyszer Vácon, akiket harmadikig tanított.
Olyan is volt tavasszal, hogy Szabolcs felkapta a vizet és kirohanva az osztályból, hazament, miközben azt kiabálta, hogy kész vége, nem lesz előadás. Pedig hónapok óta készültek Szent Ferenc életének előadására nagy odaadással. Csenge akkor- és többen is- nagyon megijedtek, sírva is fakadtak.
A levegőben lógott tehát Szabolcs távozása.
Amikor ez hivatalossá és tényleges döntéssé vált, itthon is elmeséltem Csenge Mirának és az iskolában is - elváló folyók képével- bejelentette a gyerekeknek Szabolcs. Csenge Mira szomorúan, de higgadtan fogadta a hírt. Mondta, hogy volt, aki sírt az iskolában, de ő nem.

Közben eljött a tanév utolsó napja, június 15. csütörtök, amikor letelt a 3 hét és levették Csenge gipszét. Arra készült- természetesen-, hogy megtartja a szuperül kipingált gipszet. Meg arra is készültünk, hogy "ilyen volt- ilyen lett"-fotókat készítünk. Aztán az utolsó sulis nap fejetlenségében a fotóról megfeledkeztünk. Viszont a barátnő, Zorka is jött velünk, jó mókának ígérkezett a gipsztől-szabadulás. Épp elkezdtek békésen rajzolgatni a gyerekek a váróban, mikor már szólítottak is, már vágta is szét a doktor bácsi a gipszet, húdekoszos, már repült is a kukába, csak bámultam utána, szó bennakadt. Csenge észre sem vette, örült, hogy levették, hogy lélegzik a bőre, hogy rendben van a keze.
Csak a cukrászdában az ünneplős fagyi fogyasztása közben jutott eszébe, hogy eldobták a gipszet- el is kezdett sírni jó hangosan. De akkor abban maradtunk, hogy otthon este megbeszéljük, most inkább fagyizzon-játsszon.
Otthon este aztán megérkezett a gyász.

Kétségbeesett, hangos, vígasztalhatatlan sírás. Úgy sírt, olyan keservesen, mint még soha.
Hogy vissza akarja kapni. Hogy menjünk vissza. Hogy csináljuk vissza. Vissza, vissza.
És sima, rendes iskolai napot  akar, nem akar szünetet. Holnap reggel rendesen menni akar iskolába, és azt akarja, hogy Szabolcs fogadja, menjen minden rendesen.
A gipszről beszélt, de megértettem, hogy ebben most Szabolcs gyászolása is ott van. 
Tehetetlenül, frusztráltan voltam vele ebben a helyzetben. Rettenetesen szerettem volna segíteni neki és rajta, de nem volt mit tennem azon kívül, hogy ott vagyok vele.
Végül az egyszerű mondat: "Nagyon nehéz elbúcsúzni olyan dolgoktól, amiket szeretünk" hozta a megnyugvást. Lecsitult, már meg tudtam ölelni, elpihent a karjaimban.

Szmorúság, fájdalom, gyász. Jó lenne ettől megkímélni a gyermekünket, de nem lehet,