Csengénk helyváltoztatási repertoárja egyre csak bővül. Kezdődött a megfordulással, nem is olyan rég. Amit nem csak egyik oldalról a másikra forduláshoz lehet ám használni, hanem mondjuk két jobbost halmozva közelebb lehet jutni például az ágy széléhez. Sőt, ha egy picit megerőlteti magát az ember, akkor ugye le is lehet jutni az ágyról. Ez a korábban írtak óta újra sikerült, a módszer annyiban finomodott, hogy már fel sem ébredt kis hősünk a földet érés hatására sem (na jó, nem földet, hanem párnát ért).
Lehet ezen kívül pördülni is- ennek tengelye nem azonos a fordulással, tehát itt az ember marad például hason, és az óramutató járásával megegyezően, vagy annak ellentétesen tud elmozdulni. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy míg anya rakétasebességgel fogat mos, és ezalatt Csengét a pelenkázóra teszi hanyatt, középre, a biztonság kedvéért kissé átlósan, és kezébe ad egy babafogkefét, hogy a baba megszokja a helyes szájhigiénét, mire anya bedugja a fogkefét a szájába, Csenge már hason (fogkefével a szájában, nem kis para: fogmosás-oktatási módszerek újragondolandók), átlósan, csak a másik irányban, épp a popsikenőcsöt próbálja a fogkefe mellé betuszkolni a szájába.
Most pedig a pörgés-forgás mellé lassan felzárkózik a kúszás is. Ez még nem megy olyan jól, de nyilván finomodni fog még a technika. Legjobb anya hasán kúszni. Igaz, így többnyire lepottyanás a vége- oldalra vagy előre, de anya ilyenkor végig rajtam tartja a kezét, így ez az egész jó móka.
Csak hát ezekkel a helyváltoztatásokkal el lehet ám távolodni anyától. És az bizony kétségbeejtő. Úgy tűnik, elérkezik lassan hozzánk is a szeparációs félelem...
Első megnyilvánulása az volt, mikor éjszaka mellőlem forgolódva eltávolodott a kis hölgy, majd mikor észrevette, hogy nem vagyok már közvetlen mellette, és nem tudja, visszajönni hogyan lehetne, bizony kétségbeesett. Ezen persze mindig hamar segítettünk, és jött a boldog megnyugvás a cicin, majd alvás tovább. Egy-két napja viszont akkor kezd el ijedten sírni, ha felébred, és nem vagyok mellette. Pedig hamar ott termek, nem szoktam megvárni, hogy sírjon. Korábban ilyenkor két nagy, érdeklődő, derűs fekete szem nézett rám fel, mikor beléptem a szobába. Most pedig kétségbeesett, keserves sírás kezdődik mihelyt észreveszi, hogy nem vagyok ott. Szegény kis babácskám, szegény babák, nehéz idő lehet ez, míg rájönnek, hogy anya akkor is van, ha épp nem látják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése