Petény

Tegnap elutaztunk a dédmamihoz Peténybe. Csengének is ez volt a második látogatása, és nekem is a második odavezetésem.
Barátkoztunk tyúkokkal, kakasokkal, nyuszival- legjobb fejek a tyúkok voltak, ők műsoroztak is nekünk, a nyuszi elég unalmas. És a mami azért ott van a szeren, ha babát kell szórakoztatni: ő is olyan kreatív, mint a nagyi (anya és lánya...) a konyhai eszközök játékszerré alakításában. Csenge kedvence a fakanál lett. Lehetőleg kettő egyszerre. Tibi (a "dédnagybácsi") megmutatta, hogy kell a fakanállal szépen dobolni az asztalon: ilyen gyorsan és akkurátusan még tán semmit nem utánzott a kis hölgy. Talán e tudás kamatoztatása lett Tibi homlokon kólintása is, ami igencsak derűs perceket okozott apának.
Annyi volt az új és érdekes élmény, hogy aludni sehogy sem sikeredett ebben az ismeretlen környezetben. Az volt pedig a terv, hogy az autóban elalszik majd odafelé- de nem sikerült. És Petényben is csak vagy fél órát aludt egy hordozós séta alkalmával. Délután ismét csak egy fél órára sikerült elaludni, pedig már a nagy nyűgösség is mutatta az álmosságot. Mire elindultunk, már eléggé boldogtalan volt szegénykém, hiába igyekeztem jól megkajcsiztatni, abban reménykedve, hogy az autóban majd elalszik. Ez megint nem jött be, és elég borzasztóra sikeredett a hazaút:


Szenvedett a kisleány, egy darabig még lehetett dalolással szórakoztatni, de aztán már az sem segített. Meglehetősen kellemetlen volt nekem is ez az út az elejétől: sötétedett már, én meg igen rosszul látok szürkületben/sötétben, tehát félvakon vezettem, közben lelkesen daloltam, hogy megnyugodjon- elaludjon Csenge. De nem tudott elaludni. Az út a legnyűgösebb késő délutáni időszakára esett, ilyenkor sokat szopizik és emellett nagy a dajkálás-igénye is. És ez így van jól. És ezt most nem tudtam kielégíteni. Egy idő után a panasz egyre hangosabb lett, végül sírásba torkollott.
És csak sírt, sírt, már nem kellett a játék, már nem hatott az ének, apja is hiába próbálta megnyugtatni. Csak sírt, sírt, egyre keservesebben, és nézett rám kétségbe esve, hogy most mi van, anya segíts, mert rosszul érzem magam, te ilyenkor segíteni szoktál, és most miért nem, még rám sem nézel... Rá-ránéztem néha, dehát az utat kellett figyelnem, tartanom a tempót, hogy mihamarabb hazaérjünk, és közben gyűlöltem ezt az egész helyzetet, ami nem tette lehetővé, hogy a karomba vegyem kétségbeesett kislányomat, és megvígasztaljam. Borzasztó volt, ahogy sírt, ahogy nézett. Szinte sosem szokott sírni, ha lehet, nem várom meg, hogy a panasz sírásig fajuljon, alacsony a sírás-toleranciám, Csenge pedig megszokta, hogy ha jelez, hamar választ kap. Ez nem feltétlenül mindig babusgatást jelent, de odafigyelést-beszélgetést mindenképp. És most még ezt sem lehetett. Nagyon rossz volt. Csak mentünk, mentünk az autóúton, és Csenge csak sírt, sírt, és nézett, és már a könnye is kicsordult, és már az én könnyem is kicsordult, és úgy éreztem, megszakad a szívem. Pihenő persze sehol. De ekkor már eldöntöttem, hogy megállunk, mihelyt balesetveszély-mentesen meg tudom tenni. Kifigyeltem egy hosszan jól belátható szakaszt viszonylag széles leállósávval, és mikor elég messze volt az utánam következő autó, szépen kiálltam. Persze az elakadásjelző bekapcsolásához telefonos segítséget kellett kérni, de végül az is meglett. A Budapestről munka után hazafelé tartó autósok pedig a következőt láthatták a szürkületben: egy kis Suzuki áll az út szélén elakadásjelzővel, a vezetőülésben pedig egy nő szoptatja kisbabáját. Csodás percek voltak ezek.Mert volna bárki bármit szólni, elég agresszív választ kapott volna tőlem. De nem történt ilyesmi. Viszont aztán csak tovább kellett menni, Csenge már inkább csak bújni szeretett volna, és bizony erre most ott nem volt hosszasan mód. Nagy volt a kísértés, hogy megkérjem az apját, dajkálja hazáig, de azzal azért tisztában voltam, hogy különösen ebben az idegállapotban nem tudnám garantálni a biztonságukat. Visszatettem hát szegénykémet az ülésébe, és tovább indultunk.És bizony hamar újraindult a panasz... Már nem volt hosszú az út hazáig, és hiába tartunk még egy szünetet, nem lett volna tartós a segítség. Mentem hát, amennyivel lehetett, nyugtató szavakat duruzsolva. Az utolsó pár percre elaludt, hüppögve, a kicsikém. Nagyon rossz volt. Nagyon. Hazaérve kikaptam azz ülésből, szaladtam vele fel, szopi, ölelés, kis mamapityergés, babamosoly...