Duma

Nem tudni miért szeretik az emberek a gyerekeket megfogdosni, mint ahogy a kismacskákat. Ha belegondolunk, nem azért, hogy a gyerekeknek ez jó legyen. Mert ők ezt nem igazán szeretik (most nyilván nem az összebújós bogarászásról van szó). Ez pusztán önzés a felnőttek részéről: a gyerek (méginkább a kisbaba) jó puha, kellemesen selymes tapintású, jólesik hozzáérni.



Nos, Csengét nem kell félteni, védekezik, ha támad az ellen. Sajnos néha önmaga ellen fordul a harcban, nem tudni miért: Ha valaki megsimogatja, és ő ennek nem örül, megütögeti magát... (Mondjuk ha arra gondolunk, hogy ez a stratégia már a Harcosok klubjában is bevált Edward Nortonnak..., lehet, hogy itt is a megdöbbentés a lényeg).

"Jött a kicsi néni és megfogta a lábadat. De Csenge ezt nem akarta és megütötte (a lábát, nem a nénit)."- meséli cinkos pillantásokkal utólag.

Apjával is eljátszotta ezt, aki úgy oldotta meg a helyzetet, hogy mikor Csenge hozzáért, akkor ő is elkezdte ütögetni a saját karját. Ebből aztán nagy móka kerekedett.



Na de a leányzó legélesebb fegyvere csavaros esze és beszélőkéje, ez biztos hatást ér el mindig.

"Toncsi, de csipkedjél, nem vagy te varjú!- mondja. Toncsi persze nem csipkedi, csak épp hozzáér. Persze nagy előszeretettel incselkedik vele, nem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy hozzáérjen Csengéhez. Aztán meg is kapja méltó jutalmát, igen változatos formában: "Toncsi, ne szurkáljál, nem vagy te injekciós tű!"










Maminál voltunk, ő nagy szeretettel paskolgatja kisunokája combocskáját (hogy ez kinek jó, azt most megint ne firtassuk): "Mami, ne csapkodjál, nem vagyok én csapnivaló!"

Mit várunk persze egy olyan kisembertől, aki ha könyvet kap a kezébe, azonnal olvasni kezd?

Hogy a pasik buknak a dumájára, az már most biztosan látszik.