Ásó, kapa s nagyharang

A tanárblog.hu-n említenek egy kuatást, mely szerint a gyerekek rettenetesen motiváltan mennek első osztályba, tele tudásvággyal és kíváncsisággal, ez a motiváció pedig szépen csökken, ahogy az iskolaévek telnek. Az első osztály első félévében viszont hatalmas a zuhanás: olvasatomban érdeklődő, nyitott, tanulnivágyó gyerekekből kakatón zombikat nevel az állami oktatás.

Ez így önmagában már elég megerősítés abban, hogy jó döntés volt a Waldorf-ot választanunk. Csenge lelkesebb és érdeklődőbb, mint valaha. A számolásról már írtam egy másik bejegyzésben, most az olvasás-írás van soron.

Kicsit aggódtam, mikor azt láttam, hogy milyen lassacskán haladnak ezzel az iskolában, de már alapból is úgy álltam hozzá a waldorfhoz, hogy azt tudjuk, hogy akadémiailag, lexikális tudásban kevesebbet ad (nyom a gyerek fejébe), de ez az a rész, ami könnyen pótolható. A lényeg, hogy az iskola a "Ne árts"- elvének a lehető legjobban megfeleljen.

Tehát ha Csenge kérdez, válaszolok, megmutatom, utánanézünk. És bizony ebben vétek a Waldorf ellen: mert ha ő épp írott betűkkel szeretné leírni, hogy Csenge, aminek pedig második osztályban van itt az ideje, akkor én megmutatom neki, ő meg lemásolja (és büszkén elviszi Szabolcs bácsinak ajándékba, aki szerencsére nem köt bele).
Olvasni viszont fogta magát és megtanult magától- elég volt, hogy az iskola belelkesítette, meg persze azért én is, látja, hogy az olvasás mekkora örömforrás: nem csak neki olvasok, hanem magamnak is, és a Harry Pottert is mielőbb szeretné maga olvasni...
Ebben megelőzte az állami iskolások haladását is, úgy, hogy ez teljesen belső motivációra épül, a saját hajtóerejére válaszol.
Ezzel együtt az írással is halad. ebben még a nagy nyomtatott betűkkel (a kacskaringós kivételektől eltekintve): viszont szereti és érdeklődik és elmezi a szavakat, és fontos, hogy helyesen írja le, amit leír. Ez is valami hatalmas móka: elvonul magában és leír DOLGOKAT, titkosan, én pedig nem is tudhatom, mit ír. Ebbe pedig ilyenek is belecsúsznak, hogy:

-Anya, hogy írjuk azt, hogy "unk" ?- nem volt egyértelmű, hogy "unk" vagy "ung"-e, amit akar:
-Attól függ, milyen szóban.
-De anya! Nem mondhatom el, hogy mit írok!
-Azt az egy szót, mégis tudnom kell, mert attól függ, hogy kell leírni.
-"Láttunk".

Tisztában van már azzal is, hogy van j és ly. Bár azt nem szereti, ha úgy beszélek, mint Mami, hogy érzékeltessem a két hang közötti különbséget (ami nekem anno sokat segített).

 Mindezzel párhuzamban nagy örömömre végre beleszeretett a klasszikus, nagy, magyar, Benedek Elek-féle népmesékbe.
Kb. 5 éves kora óra nagyjából félévente elővettem a Világszép Nádszál kisasszony mesegyűjteményünket (amit eredetileg Juliska kapott karácsonyra, 1960-ban, az anyukájától), bepróbálkoztam vele, de nem aratott osztatlan sikert. Én viszont nem adtam fel. mert az nem lehet, hogy az én lányom nem szeresse ezeket a Meséket! És most, a téli szünetben eljött az idő: ha egész nap csak ebből olvasnék neki, azt sem bánná. vasárnap konkrétan 2-3 órát tartott a meseolvasás, és nem Csenge unt bele. Csudajó nap volt: lazultunk a téli szünet utolsó napján (ő egész nap pizsiben volt, csak az esti nagy fürdésre vette le egy kicsit, aztán rögtön vissza, és a meséléshez is vissza).
Minden este ebből kell mesélni azóta is, és már nem baj, hogy alig vannak képek, hanem direkt örül neki ("mert sokkal jobb, ha én magamnak el tudom képzelni").
 És élvezi, ízlelgeti a népmesei kifejezéseket, karaktereket:

mit volt mit tenni
az öregember, akinek hétrőfös szakálla van
ásó, kapa s nagyharang
meg a többi.

Na de vasárnap a sok olvasás mellett volt sok rajzolás meg írás is, az "új" szobájában: a szobára azt hihetné az óvatlan szemlélő, hogy ez ugyanaz, mint eddig, de most már íróasztal is van benne, forgós székkel! Sose volt még ilyen jó szoba!

A szokásos, titkos módszerrel megint leírt valamit. Óvatosan rákérdezek:

-Csenge, ez az ásó-kapa-nagyharang tetszik neked, mi?
-Ásó, kapa S nagyharang, anya! S nagyharang!

Így élünk, éldegélünk mi boldogan, míg a világ s még hét nap.