Kaland

Átjött hozzánk Anna, az egyik kis barátnő az első osztályból. Anna nagyon jófej, csak egy baj van vele: állandóan csak a macskával akar foglalkozni. Csenge egy idő után azért ezt panaszosan szokta viselni.
kedveztem hát Csengének (meg a macseknak is): ahogy a lányokkal hazaértünk, a macskát kiengedtem a szabadba (még nincs ivartalanítva, de nincs is itt az ideje, az oltásait viszont már mind megkapta).
Lányok bent játszanak vidáman, a macsek ki tudja, merre jár. Végül pont akkor tévedt haza, mikor Anna nem bírta tovább és úgy döntött: bizony ki kell menni játszani vele.
Mind kivonultunk hát, aztán miután nagy beszélgetésbe elegyedtem Gyurival, a házibácsival, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy se macska, se gyerek. A hangjukat azért hallottam valahonnan az erdőből...
Kezdett sötétedni, én meg kezdtem kiabálni, hogy ideje levonulni a hegyről, ki az erdőből...
Kellett egy darabig növelnem a hangerőt, míg végül közeledő hangokat hallottunk. A lányok estek-keltek a bozótban-sárban, de a macskát kitartóan tartották a kezükben. Az történt, amire tippeltem: mentek a macska után, az meg futott a lányok elől, egyre mélyebben és mélyebben az erdőcskénkben.

De ilyen boldogságot, ahogy vonultak utána végig az udvaron! Ekkora kalandot! Egyedül a sűrű, sötét erdőben, felnőtt nélkül! És megcsinálták!
-Anya, el is estem egy csomószor!- büszkélkedik Csenge csillogó szemekkel.

Ahogy beérnek, azonnal lerajzolják mindketten a kalandot.

-Anya, ez is bátorságpróba volt! De legközelebb nehezebbet akarok majd!